Egész éjjel nem aludtam.
Rengeteg időm van gondolkodni. Talán sokszor túl sok is van belőle, a szabad időből, melyet gondolkodásra használhatam. Aludni akartam, s valami förtelmes baromságot álmodni, vagy bármi mást. Csak megpiheni, ez volt az én vágyam.
Se aludni, se pihenni nem tudtam. Reggel 10 körül csak-csak elaludtam. Most nem tudom még hogyan fogok elaludni. Drága jó kórságom még most is velem van. Méh csipés szerű zsibbadás a végtagokban, könnyező szemek, melyek ismeretlenül egy ismeretlent is megkönnyeznek, természetesen indokolatlanul, na meg azok a fránya gondolatok...
"Okod nincs feledni, emléket temetni, őrizd az emléket tovább!"
E hangok képezik most elmém tárgyát. Emlékek? Feledni? Őrizni? Nem tisztáztam még magammal sem dolgokat. Kétlem, hogy készen állok új emlékeket teremteni. Igen, régiekre emlékezni nekem pusztán csak fájdalom. Szépek voltak természetesen, valakivel, valamikor, valahol egy tó partján. De már nincs közöm emlékekhez, csak kísértő árnyként fel fel támad elmében, s gyilkolva tudatot, mérgezve testet, üszkösödni szívet, kivetni lelket, ezek lettek feladatai csupán. Na meg természetesen a jó kis tanulság. Mit ér nekem már a tanulság?
Nem látom, nem érzem, nem akarom. Még is tudom, hogy ugyan az kísért. Nem tudom milyen volt emlékeim illata, vagy színei. Nem tudom milyen volt a forma, s mi volt funkció. Nem tudok semmit.... Csak azt érzem, hogy fáj.
Bárcsak gyenge lehetnék egy pillanatra. Valakinek úgy kiönteném személyesen bánatomat, s nem naplóban közölni titkokat, félelmeket, vágyakat, s rejtett fájdalmakat. Ha gyengének mutatkozom, gyenge is maradok, és úgy is fognak kezelni. Ezt meg tanultam éveim során.
Hiányzik az ember, ki mellett ember lehettem. Hiányzik szem, melynek énekelhettem. Hiányzik az arc, melyet büszkén néztem. Hiányzik a kar, mely félve ölelt át engem. Hiányzik az érzés a szívből...
Azt hiszem lehet még kelleni fognak azok a gyógyszerek :(
Comments (0)
Megjegyzés küldése