Felébredek, s úgy indulok a napnak, hogy préselek. A lehetőségeimhez mérten húzom a prés gépet. Húzom, feszítem, sajtolom. Prés engem fog közre. Mindenki ezt csinálja végül is. Mindenki magából próbálja kisajtolni a maximumot, legjobbat. Én is ezt teszem, de nem elég. Világomat mutatom, adom, díszelgek vele. Nem várhatom el társadalomtól, hogy hozzám igazodjon. Nekem kell igazodnom a társadalmi normákhoz. De nem adom fel. Nem adhatom fel, mert szeretném, hogy kelljek egyszer valakinek.
Úgy érzem magam, mint egy piacon tevékenykedő legény. Tényleg úgy érzem magam, mint a zsibvásáron kis kézműves eladó. Tudjátok, a reggel felébredős kis préselős legény. Portékáimat terítem elétek, s próbálom eladni magam.
- Van egy klassz mosolyom! Tegnap készítettem!
- Holnap ha igényli elkészítek egy lelkesítő mosolyt.
- Nézze csak meg! Ez itt a meghallgató, s figyelmes lényem. Szokták szeretni!
- Jajj nézze meg hölgyem ezt itt... Ez itt a lelkem, ugye milyen szép? Higgye el, valódi porcelán!
- Vigyázzon rá! Csak ovatósan, törékeny!
Sorolom mit adhatok. Mid kaphatok. Mit igényelhettek. S mit csinálhatok még, hogy kelljek. A kínálat, a változás, a megértés, és egyéb fogalmak lehetőségével él a boltom. Ez olyan dolog, mint a való életben a házhozszállítás. Vásárló barát. Ez az én portékám. Az én világom. Az én adottságom. Ilyen... Vásárló kompatibilis, s vásárlónak van mindig igaza! Igyekszel igazat adni. Viszont ha vásárló tör, eltör, tönkre tesz valamit annak nem kell fizetni. Természetes... baleset volt, vagy ha szándékos is az most már mindegy. Viszont többé már nem teheti be a lábát a boltomba.
Ha nincs vásárló, az tárgyaim értékére szabott összeg zuhan, zuhan, zuhan és zuhan. Direkt, mert azt akarom, hogy valakinek keljen az, amit én adhatok. Ennyi... Ilyen egyszerű. Ha nem kellek senkinek mit tehetnék? Ezek a tárgyak már megvannak. Elkészültek... Nem mondhatom azt, hogy most akkor csinálok teljesen újat. Max mellé készítek mást. Esetleg teszek hozzá. De ennyi.
Így marad az árcsökkentés. Marad az eligénytelenítés. Amíg nem vagyok //egy jó márka// nem engedhetem meg magamnak azt, hogy felvigyem az árát a portékáimnak. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy ne a vásárlók igényeit nézzem.
Bár képes vagyok én is az asztalra csapni. Képes vagyok azt mondani, hogy " ELÉG MÁR! " vagy, hogy "Nem bírom tovább!". Ilyenkor már feladtam azt, hogy alkalmazkodjak az igényeknek. Van ilyen.... Többnyire csalódott a vásárló, de ekkor már nem érdekel. Ilyenkor egy kicsit bezárok, haza megy a lelkem és alszom. Majd holnap újra szépen kinyítom a bazárt, s megprobálom ugyan azt, amit tegnap is.
Eladni a lényem darabjait....
.JPG){kind=link}